The next chapter

Jogunk van ahhoz, hogy a lehető legjobb útra lépjünk, de ehhez időre van szükség. 

A Facebook oldal minden nap egy apró súlyt helyez a vállamra, milyen régen nem írtam már. Én pedig minden nap lelököm onnan, ez már nem ugyanaz.

Ez az a hely, ahol én én lehetek, ahol nem kell semmilyen elvárásnak megfelelnem. Úgy központozok, ahogy én akarok és arról beszélek, amiről szeretnék. Nem kell ruhát vennem magamra és nem kell tekintettel lennem senkire. Mindenkinek kell egy ilyen hely. És a LélekTenger már nem az. Ez a szó és az a két év mindig az életem része lesz, de én már nem ez vagyok. 

Néhány napja eszembe jutott, hogy most először van olyan az életemben, hogy nem keresek sem munkát, sem albérletet. Másnak ez lehet, természetesen, nekem az elmúlt 7 évben, legalább az egyik mindig kijutott. Az írás terén viszont keresem a helyemet, a helyet, ahol azt érezhetem, megérkeztem.

Változás. Fontos dolgok változtak körülöttem az elmúlt hónapokban. Meg kell tanulni elengedni, van, hogy valami nem megy. Mondom ezt, de közben nem ezt érzem. Megpróbáltam elengedni a blogolást, de közben azok a könyvbemutatós ábrándképek és azok az írással töltött esték szellemei farkasszemet néznek velem újra és újra. Megpróbáltam elengedni a futást, közben egy lehetséges kihagyott verseny gondolata jobban belém marna, mint, ahogy a só szokta az arcomat. 

A megfelelő helyen a megfelelő időben. Most egy kicsit minden olyan ,mint régen. Vasárnap kora délután egyedül a lila plüss pizsamámban az ágyban, mellettem az óriás Starbucks bögrém kávéval telítve, a lakásban pedig csak a billentyűzet kopogását hallani. Éjszaka a cipőm sarka kopogott, de a rozéfröccs már nem áztatja úgy a szavakat, mint régen.

Ha az ember élete már nem csak önmagáról szól, nagyon nehéz helyet időt találnia mindenre. Reggeltől kora estig mindenki be van zárva a jövőjébe, egy szükséges bezártság ez. A jelenbe kilépve pedig kezdődik az időért való harc. Ahogy a falon a rajtszámaim és mellette az érmek, egyértelművé válik, hogy ez nem az, amiről le tudok mondani. Ahogy mások mesélik, hogy az ő ismerőseik mondják “Te ismered a Kozma Klaudiát? Mindig olvassuk az írásait” egyértelművé válik, hogy ez sem az, amiről le tudok mondani. Türelem. Türelmesnek kell lenni,  amíg kialakul a hely és az idő mindenhez. 

Mert igenis jogunk van ahhoz, hogy jó úton járjunk és hinnünk kell magunkban annyira, hogy tudjuk, rá tudunk lépni arra az útra. Jogunk van ahhoz, hogy azzal foglalkozzunk, amivel szeretnénk. Jogunk van ahhoz, hogy megfelelő társra leljünk. Jogunk van ahhoz, hogy találjunk valamit, amiben kiteljesedhetünk, ami csak rólunk szól. És igen, az élet bármennyire is próbálja az ellenkezőjét mondani, de jogunk van ahhoz, hogy mindenből a legjobbat kapjuk.

Nők vagyunk, élünk, érzünk, alkotunk, szépülünk.