Hátizsákos kalandok – Bangkok

Mit érdemes megnézni néhány nap alatt Bangkokban? És mit csinálj akkor, ha az ázsiai tartózkodásod harmadik napján  a semmi közepén egy vadidegen kocsijában találod magad és egyre csak távolodtok a célponttól? Egy kattintás és kiderül!

Az alapos felkészülésnek hála nagyon zökkenőmentesen telt a bepakolás és az indulás a reptérre, hogy egy hónapra elhagyjuk kicsiny országunkat életünk addigi legnagyobb kalandjának reményében, és kezdetét vegye a #thaiföldtour. Az első felvonás Budapest-Doha viszonylag gyorsan eltelt, az időeltolódás következtében viszont már késő este volt, mikor landoltunk. Még egy 5,5 órás út és már meg is érkeztünk Bangkokba, ahol viszont már hajnalodott. A repülőn megnéztük A part című filmet, hogy egy kicsit hangolódjunk, ami ugye Koh Phi Phi szigetén játszódik (és ami után a turisták ellepték a szigetet, mi nem terveztük meglátogatni, elvileg gyönyörű, de baromi zsúfolt).

Szóval megérkeztünk a télből a nyárba, már a reptéren is érezni lehetett a fülledtséget. Pénzváltás kapcsán a Bangkok Charlie Facebook oldalán kaptunk el egy kis információt, hol érdemes, sajnos azt a bejegyzést nem sikerült megtalálnom, de szerintem akit érdekel, nyugodtan írjon neki, biztosan segít benne (mert az nem hiszem, hogy segítség, hogy: a reptér  buszok közeli részén a legalsó szinten az éttermekkel szemben kis részen, talán zöld színű). És már kezdődtek is a kalandok.

Csak egy átlagos közlekedési mód Bangkokban, kezdődik..

A taxizás a reptérről egy külön rendszer. Nem úgy van, hogy csak leinted őket, hanem egy automatán kell kérni, a gép kiad egy számot, és vele szemben szépen meg kell keresni annak a számnak a taxiját. Ami vagy bent áll vagy 15 perc múlva sem jön és kérhetsz új számot… Azt, hogy angolul szépen megérteted magad, felejtsd el. És csak olyan taxit szabad választani, amiben van taxióra, különben csúnya meglepetés lehet a végösszeg.

Ami nagyon fontos információ, hogy a reptérről a városba menet külön kell még fizetni bizonyos útszakaszon az áthaladásért. Persze ezt nem közlik előre, csak hátraszól, hogy „money”, „money”, mivel nem beszéltek közös nyelvet, nem tudod meg miért és mennyit, szegény turista pedig úgy érzi, még meg sem érkezett, de máris átvágják. A reggeli dugóknak hála mi körülbelül 45 percet autóztunk a szállásunkig, de még így is a hazai taxiárak töredékéért.

Szállás

A Khao San Road, mint a hátizsákosok mekkája szerepel mindenhol, ezért egyértelmű volt, hogy itt próbálunk szállást foglalni, a KhaoSan Palace-ben szálltunk meg. Közlekedés és éjszakai pezsgés szempontjából tökéletes, valamint a hotel tetején van egy kis úszómedence is. Azonban alvás szempontjából már kevésbé, a szobákban nagyon durván lehet hallani a szórakozóhelyek üvöltő zenéjét. És ha már zene, egymás mellett a bárok, az egyikben mai elektronikus zene, közvetlenül vele szemben tradicionális muzsika és hömpölyög az embertömeg az utcán, árusok mindenhol és tolják az arcodba az öltönyt, a bogarat, a taxit, mindent, a teljes káosz.

Khao San Road esti arca

Étel

Az egész egy hónap alatt a legfinomabb pad thait itt ettük a Khao San Road utcáján. Körülbelül a közepén két fehér sapkás lány, két kis asztal van a pultjuk mellett, és nem mellesleg 50 baht egy adag tészta. Más nagyon jó helyet nem is nagyon tudnék ajánlani, voltak jobbak, de nem kiemelkedőek. Az ismerőseink első kérdése általában ez volt: és nem féltetek az utcán enni?? A válasz: nem. Ahol nem láttunk bármilyen hűtőpultot vagy látszódott, hogy reggel óta kint van az étel ott nyilván nem, de egyébként én is azt mondom, hogy nyugodtan, de nem csak kaját, hanem shaket is (mango és kókusz shake szintén csak must have dolog Thaiföldön).

Programok

Az első napunkon a megérkezést követően gyakorlatilag egy 6 órás alvással próbáltuk kipihenni az utazást, majd a már említett remek pad thai vacsora után 1-2 koccintás közben realizáltuk, hogy egy óriási kultúrsokk kellős közepén ülünk, ez itt Ázsia. Másnap pedig korai kelés után belevetettük magunkat a

Királyi Palotába

a szállásunktól gyalog is könnyen megközelíthető volt. A király halála miatt bizonyos részeit lezárták, és vélhetőleg ez egészen 2017 novemberéig így lesz, illetve naponta több ezren zarándokolnak a helyre, hogy imádkozzanak érte. Mikor azt mondom több ezer, akkor azt tényleg így is kell elképzelni. És mindenki ott ül feketében, csendben hosszú órákon keresztül, hogy bejusson (ami nekünk nagyon meglepő volt, hogy hűtött vizet és kókuszvizet osztogatnak az utcán emiatt, de nem csak nekik, hanem mindenkinek, sőt akik részt vettek a szertartáson, ebédet is kapnak). Belépni fedetlen térddel és vállal tilos, ha nem felelünk meg ennek, kölcsönözni kell kendőket. Hogy milyenek is ezek a templomok, inkább mutassák meg a képek

annyi biztos, több órás programmal kell számolni és érdemes a közelben lévő kisebb templomokat is megnézni, ha már azt a napot arra szánjuk. Egyébként mi is vettünk egy „gyászolunk csomagot” (gyújtottunk füstölőt és gyertyát, ragasztottunk arany lapocskákat tettünk le egy szál virágot) a király lelki üdvéért.

A tömegközlekedési hajókázást vagy hát nevezzük inkább csónakázásnak és a Tuk Tukozást is kötelező kipróbálni, az utóbbinál nem mondom, hogy nem volt halálfélelmem…

Másnap következett az ugyancsak szinte kötelező program, amelyet szervezett utazás nélkül csak azoknak ajánlok, akik bírják a kiszámíthatatlanságot.

Úszópiac (Amphawa floating market), vonatpiac (Maeklong railway market)

A hoteltől néhány perc sétára voltak buszmegállók, ezeknek a közlekedését azonban nem feltétlenül sikerült megfejtenünk: hiába van kiírva, nem áll meg, vagy megáll a belső sávban és fel kell rá ugranod miközben már el is indul, a buszvezetőtől nem lehet jegyet venni, de nincs minden buszon „buszasszisztens”. Szóval kicsit érthetetlen, érdemes jóval több időt rászánni, mint amennyi eredetileg lenne az út.  Szóval a mi buszunk sem jött, hiába volt kiírva a megállóba. Egy kedves idegen érkezett a segítségünkre, aki megmutatta, helyette mire szállhatunk fel, ez nem más, mint egy ingyenes shuttle busz, ami a király halála miatt a szertartásra érkezőket szállítja a városban. Hogy erre bárki felszállhat vagy sem, nos azóta sem egyértelmű. Mi felszálltunk és megkértük a „buszasszisztenst”, hogy legyen kedves szólni, hol kell leszállnunk. Később észrevettük, hogy a nő bizony elaludt… Semmi gond. Sikerült még időben leugranunk a Victory Monument megállóban.  Itt már nem volt olyan egyértelmű, honnan is indul a minibusz tovább. Körülbelül 2 héttel azelőtt olvastuk az információkat, hogyan is lehet eljutni a vonatpiacra, de azt mondták, az már bizony nem úgy van, nincsen közvetlen busz, át kell majd szállni. Megjött a minibusz, (ekkor még baromi furcsa volt, hogy ilyennel utazunk és 1 órát, pedig amiket  2-3 héttel később átéltünk az ilyen buszokon…). A fizetés úgy történt, hogy a sofőr hátraadott egy kis kosarat, ebbe kellett beletenni a pénzt. A leszállás pedig úgy, hogy valamit előre kell kiabálni neki, gondolom azt, hogy „állj” és remélhetőleg veszi a jelet.

Megérkeztünk a vonatpiacra. Ennek az az érdekessége, hogy a piac közvetlenül a sínek mentén van, és amikor jön a vonat mindenki összepakolja a kis portékáját, majd utána vissza. Persze a vonatok baromi ritkán járnak.. így inkább megismerkedtünk a noodle soup-pal, majd elindultunk megkeresni a buszt az úszópiac felé. Nem tudok támpontokat adni, hogy mégis hol és merre, de megtaláltuk és jó, nevezzük busznak. Ekkor még jobban tudatosult bennünk, hogy mi tényleg egy teljesen másik földrészen vagyunk. És persze nyitott ajtókkal közlekedik.

A sofőr és szentélye

A sofőr szólt, hol kell leszállnunk. Meg is tettük, de úszópiacot nem leltünk. Kérdezősködtünk, érkezett is egy jelentkező, hogy ő majd megmutatja nekünk. Követtük. A kocsijánál kötöttünk ki. Minden blogban azt olvastam, hogy mennyire segítőkészek a thai emberek és sokszor akár a saját kocsijukkal is elvisznek az adott helyre, és nem fogadnak el érte pénzt. Szóval eddig még Ok is lehetne a dolog. Mondta, hogy elvisz és segít a csónakbérlésben is. Legyen. Azonban az offline térképünkön arra lettünk figyelmesek, hogy egyre csak távolodunk. Itt vagyunk a semmi közepén, és egy vadidegen kocsijában ülünk, aki nem tudjuk hová visz minket. Mondjuk amíg ezen nevetni tudunk, addig nagy baj nincsen. Kiderült, hogy ő egy másik úszópiacra gondolt, amiről egyébként tudtuk, hogy tényleg létezik, és az számít autentikusabbnak, de ezt mondhatta volna előtte is. Ahogy megérkeztünk már érkezett is két lány, akik kinyitották nekünk az ajtókat. Ekkor már sejtettük, hogy azért valami nem stimmel. Amikor azt mondom, hogy a semmi közepén voltunk, akkor az most tényleg így is volt. A sofőrünk gyorsan elhajtott. Ott álltunk teljesen kiszolgáltatva. A csónakbérlési árat irreálisan magasnak tartottuk (azt hiszem 2000 baht lett volna kettőnknek 1 óra) és azt mondták, a sofőr 2 óra múlva jön vissza. Hosszas alkudozás árán, de sikerült egy viszonylag jó árat kapnunk 40 percre. És nem bántuk meg, fantasztikus élmény volt. A házak a vízen, öreg nénik csónakban árulják a portékáikat. Annyira, de annyira hangulatos, kihagyhatatlan.

Már csak egy kérdés maradt, hogy jutunk vissza. Az ő egyetlen taxisuk háromszoros árat mondott ahhoz képest, amennyiért jöttünk, sikerült lealkudni, de még így jóval többe került a visszaút. Azonban már csak 20 percünk volt a következő vonat érkezéséig. Az, hogy milyen utunk volt, inkább el sem mesélem, de a lényeg, hogy pont odaértünk.

Majd a nagy izgalmak után gondoltuk, végre iszunk egy kávét. A hely jónak tűnt, de az espresso szó hallatán annyit mondott, neki csak thai kávéja van. Még jobb! Kértük, mutassa meg, ekkor elővett egy Nescafé üveget, hogy ez lenne az. Most erre mit mást mondhattunk volna, legyen, ez a nap úgy tűnt, mát ilyen. Ki is hozta telenyomva sűrített tejjel és cukorral, gondolom a saját ízlése szerint…

Jó hát akkor már csak egy dolog maradt, irány vissza Bangkokba. Nagy nehezen sikerült megtalálni a buszállomást, (ha valaki járt már ott, akkor tudja, hogy támpontokat képtelenség adni, mi mégis hol van). A „fuvarszervező” nővel nagyon nagyon nagyon nehezen sikerült közös nevezőre jutnunk a nem létező közös nyelv hiánya miatt. De elindultunk! A sofőr szólt, hol kell leszállnunk és mire átszállnunk. Pont érkezett is a busz. A kora esti forgalomnak köszönhetően iszonyatosan lassan haladtunk, 1,5 órával később menthetetlenül belém hasított az érzés: pisilnem kell. A térkép szerint még kb. 15 percre voltunk a hoteltől, de nem, ez az ügy nem várhatott addig, a következő megállónál le kellett szállnunk (ez a téma sokszor visszatért még, remek helyzeteket eredményezve). Így kerültünk egy 7 szintes kínai plázába, olyan, mint az Ázsia Center, csak sokkal nagyobb. Visszafelé igénybe vettük az „imádkozókat szállító” buszt, mivel csak azt ismertük fel a többi közül.

A “buszasszisztens” és a jegyrendszere

Másnap már indultunk tovább, de az utazásunk végén logisztikai szempontok miatt még visszatértünk 2 napra Bangkokba. Ekkor látogattuk meg az Ocean’s Worldot, ami egy plázának (a plázában pedig sorakoztak egymás mellett a luxus boltok) az alsó szintjén található. A belépő 990 baht volt, ami majdnem eltántorított minket, de még szerencse, hogy nem így történt. Órákon keresztül csak ott ültünk és bámultunk. És hiába mondta mindenki, hogy a Tropicariumban is van ilyen. Nem. Ez valahogy egy olyan hangulatot adott, ami nem engedett el onnan. Nyugalom és béke. Búcsú. De erről majd később.

Idő hiányában természetesen sok dolog kimaradt, ilyen például a Lumpini Park vagy egy Sky Bar, de annyi minden más várt még ránk, hogy ennyi tökéletesen elég is volt Bangkokból. A következő bejegyzésben megmutatom, milyen varázslatos hangulata van a napfelkeltének az ayutthayai romok között, hol ettük Thaiföld legfinomabb levesét és hogyan élnek Lop Buriban szabadon a majmok.

A Thaiföldi kalandjaink előző résztét ITT találod. A bejegyzésben található összes kép saját tartalom, ha bármelyik képet szeretnéd felhasználni, kérlek, azt írásban mindenképpen jelezd felém.