A hely, ahol a 30 nap talán legmeghatározóbb élményei történtek, a hely, amit egyszer mindenkinek látnia kell, ha Thaiföldön jár. Pai beszámoló.
Szóval az történt, hogy az elmúlt körülbelül 1,5 évben nem léptem be a blogom e-mail fiókjába, el is feledkeztem róla. A napokban valakinek meséltem az oldalamról, hogy régen blogoltam, így jött az érzés, hogy újra olvasgassam én is, és így bukkantam rá, hogy “Jé van ilyen e-mail címem is”, ahová kíváncsiságból újból beléptem. És ekkor láttam, hogy idén márciusban kaptam egy levelet egy nagyon kedves lánytól, aki a barátjával tervezi az őszi ázsiai útjukat, és szívesen feltenne néhány kérdést. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, hogy csak most olvastam el, és valószínűleg már nem aktuális.
Ezek szerint, aki érdeklődik, az rátalál az oldalamra, és hasznosnak is tartja. Ezért igenis be kell fejeznem ezt a beszámoló sorozatot. Így előkerestem a kis thaiföldi naplómat. Hosszas felvezetés után pedig akkor következzen Pai.
Pai Love
Ha visszagondolok Thaiföldre, talán Pai jut eszembe legelőször. Nem a gyönyörű tengerpart, nem az ezerszínű Bangkok, hanem Pai és azon belül is a Container kávézó, de erről majd később. A kis falu a völgyben, aminek környéke csodás kincseket és kalandokat tartogat.
Utazás
Chiang Mai-ból indultunk, de nem is volt olyan egyszerű az út odáig. Vannak közvetlen buszjáratok, de a tervezett indulásunk napján, mikor már a taxit is megrendeltük a hoteltől, olvasgattunk még a témában, és a legtöbb helyen azt írták, több nappal előre meg kell venni a jegyet, hogy biztosan legyen hely. Ezt az információt a recepciós lány is megerősítette. És itt jön sajnos az, hogy a kis naplómban sem találtam pontosan leírva, és már én sem emlékszem, végül hogyan sikerült egy minibuszhoz jutnunk, de sikerült. De nem az várt minket a hotel előtt, hanem egy katonai kinézetű songthaew, és az vitt el a buszig. Az út 3 órás és szinte végig kacskaringós. A közben elénk táruló látvány már sejtette, hogy itt valami nagyon jó vár ránk.Viszont sajnos a végére már nagyon rosszul lettem, zsibbadt a szám és a fejem, szerintem másodperceim voltak az ájulásig/hányásig, de ekkor éppen megérkeztünk.
Szállás
A Baan Kon Pai nevű hotelben szálltunk meg, és itt is csak a “nagyon” jelzőket tudom elmondani. Még teljesen új állapotú, a központban helyezkedik el, nagyon segítőkész tulajdonossal, jó reggelivel és ár/érték arányban is kiváló. Tényleg csak és kizárólag ajánlani tudom.
Étel
Mi mást is mondhatnék, mint hogy éjszakai piac 🙂 Kisebb, és más hangulatú, mint Chiang Mai-ban, de egyértelműen jó, és sok ételt meg lehet kóstolni, többek között a 40 forintos sushiet. Még mindig azt mondom, az utcán enni nem para, sőt “must have”. Voltunk 1-2 étteremben, többek között a Tripadvisor szerinti akkori legjobb helyen, és remek levesezőben, de megmondom őszintén, nem emlékszem egyikre sem pontosan, ellenben a piacra igen. És mindenképpen szeretném kiemelni a The Container nevű helyet. Még itthoni kutakodások alatt láttunk képet a helyről, a nevét nem tudtuk, és csak nagyon nehezen sikerült rálelni, de megérte. Kis csepphinták, gyönyörű kilátással. Megállt az idő, és megtalált a teljes nyugalom. Ott ültünk a világ másik végén egy olyan hangulattal, amit még képekkel sem lehet visszaadni. Az, hogy egyik nap még Deep house zene is szólt mellé valami csoda folytán, már tényleg több volt, mint amit kerestünk (egyébként a jeges kávé is jó, de ha nem lett volna, az is mindegy). És ha ez még nem lenne elég, a felszolgáló srácnál érdeklődtünk, mikor nyit, mert nagyon jó lenne egyszer innen nézni a napfelkeltét. Másnap, mikor visszatértünk, mondta, ők ugyan olyan korán nincsenek nyitva, de megkérdezte a tulajdonostól, és ha be tudunk mászni a teraszra reggel, menjünk nyugodtan és nézzük onnan a napfelkeltét. Éltünk is egyik hajnalban a lehetőséggel, az már egy másik kérdés, hogy olyan borult volt éppen az ég, hogy nem láttunk semmit.
A teljes nyugalom
A hangulat, amiért bármikor visszamennék
És a kilátás
Programok
A legelső tanács: bérelj robogót! Az igazi élmények Pai városán kívül vannak, ahová persze vannak szervezett utak, de miért fizetnél jóval többet, mikor szabadon magadnak is megszervezheted, csak egy robogó és navigáció kell hozzá. Első napunkon egy Elefánt farmra látogattunk, és részt vettünk egy 1 órás elefántoláson. Az új kis járművünkkel átsétáltunk az úton, majd egy ösvényen át a Pai folyóhoz mentünk, vagyis bele a folyóba. Mondták a program előtt, hogy úgy készüljünk, vizesek lehetünk. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a vezető addig ültette/állította fel az elefántot, amíg bele nem estünk a vízbe. Volt, hogy az utolsó erőmmel is kapaszkodtam, de már olyan pozícióban lógtam, hogy esélytelen lett volna visszamászni, de volt, hogy azonnal beleestem. Abba a vízbe, amibe az elefánt percekkel korábban beleürített… és aminek olyan erős volt számomra a sodrása, hogy másba kellett kapaszkodnom a biztonság kedvéért. A visszafelé vezető úton már meggyorsította az elefánt a lépteit, így volt egy kis halálfélelmem, hogy leesek, már csak azt vártam, érjünk vissza. Összességében egy élmény mindenképpen, de nagyon kényelmetlen (másnap nagyon izomlázas), és sokszor megsajnáltam szegény elefántot, ahogy egy éles valamivel bökdöste a vezető, hogy csinálja, amit ő mond. Az utóbbi miatt azt hiszem, nem támogatnám ezt az állatkínzást azzal, hogy elefántolok.
Másnap reggel 4:30-kor csörgött az óra, hogy a közeli Huai Nam Dang Nemzeti Parkban érjen a napfelkelte minket. Körülbelül 35 km távolságra van Pai-tól. Olvastuk, hogy robogóval azért nem túl kényelmes, ami a valóságban inkább életveszély volt: sötét volt és teljes köd, a felfelé vezető út éles kanyarokban bővelkedett körülöttünk vagy dzsungellel vagy szakadékkal. És hajnalban (ez igaz az esti hőmérsékletre is) nagyon hűvös volt még. Mondtunk egy imát, hogy odaértünk sikeresen, de azt leszögezhetem, hogy egyértelműen megérte. A felhők szinte egy karnyújtásnyira, és ahogy a hegygerinc között lecsapódott pára találkozik a napfénnyel…. a belépőjeggyel aznap ingyenes meglátogatható a “Hot Springs” (a pontos nevét nem lelelem, de belépőn rajta van), amit szintén ajánlott megnézni, és fürdeni a különböző hőmérsékletű forrásokban. Nekünk erre sajnos nem volt időnk, csak egy gyors fotózásra tudtunk beugrani.
Az előző képen szigorú táj ébredezni kezd
És akkor jöjjön életem egyik legnagyobb küzdelme, a Pai Canyon. Először csak meglátogattuk felmérni a terepet. Másodszor már naplemente fotózási helyszínt kerestünk, így jutottunk el egy pontig, ahonnan úgy tűnt, már nem lehet tovább menni, hiába tudtuk, hogy onnan lesz a legszebb a látvány. De egy srác előttünk csak lemászott ott. Én nagyon féltem, és hosszas rábeszélés után vágtam csak neki, de folyamatosan csak azt mondogattam, hogy nekem ez nem fog menni. Túl nagyokat kellett lépni, csúszott a cipőm. Azon a szakaszon valahogy csak lejutottam, de egy kis keskeny részen megadtam magam, és erősebb lett a félelem, csak vissza akartam jutni. Ez sem ment könnyen, nehezebb volt, mint lejutni. Toltak hátulról, egy kisebb csapat gyűlt össze és drukkolt nekem, fentről is nyújtotta valaki a kezét, így valahogy, még magam sem tudom, hogyan, de felértem. Legszívesebben sírva fakadtam volna az egésztől. De másnap újra visszatértünk, hogy végre megnézhessük a naplementét onnan. Meg akartam próbálni újra. Erős volt a félelem, de titkon reméltem, hogy sikerülni fog. A helyzetet nehezítette, hogy előtte volt egy mini robogó balesetünk (elestünk), ami kapcsán a bal csuklómra nem tudtam támaszkodni, ez nagyon nem jött jókor. A tegnapi lefelé szakasz klasszisokkal jobban ment, ugyan továbbra is úgy éreztem csúszik a cipőm (vagyis szandálom, átváltottam túraszandálra, hátha jobb lesz), de lent voltam, és átkeltem a keskeny kis részen is. Ekkor jött a felfelé mászás. Távolról félelmetesnek, közelről teljesíthetetlennek tűnt. Voltak közben kiborulásaim, és megtorpanásaim, mikor fogalmam sem volt, hogyan tovább, nem találtam fogást, helyet semmit, és csak azt éreztem, csúszok. Ami meg azért nem volt túl vicces, mert végül is szakadék ölelt mindent. Fogalmam sincs hogyan, de feljutottam. De ahelyett, hogy örültem volna, csak arra tudtam gondolni, innen lejutni még nehezebb lesz. De megérkeztünk a “másik oldalra”. Ahonnan tényleg olyan naplementét láttunk, amit sem szavakkal, félek képekkel sem tudok visszaadni. Igen, lefelé szörnyű volt, és aztán újra visszamászni is, de én győztem.
Csak ülni és nézni
Nézni ezt
Jah igen, mászás után kell egy fürdés és mosás
Ezen végigsétálni az alap az egész Canyonon, a félelmetes része nem itt kezdődik
Másnap délután elbúcsúztunk Pai-tól, előtte még random mód eljutottunk a Pam Book vízeséshez, ahol megtanultam, hogy mindig legyen nálam fürdőruha, soha nem lehet tudni, mert így csak térdig tudtam megmártózni benne, és 1 éjszaka erejéig visszatértünk Chiang Mai-ba, mert onnan indult a repülőnk tovább Thaiföld déli részére, elsőként Krabiba.
Egyszer még biztosan fogok úszni vízesésnél
Emlékeim szerint nagyon gyorsan eltelt az első két hét, de az volt az érzésünk, ha most vége lenne, már akkor is annyi emléket gyűjtöttünk, és csodás helyeket láttunk, vajon hogyan lehetne ezt fokozni még. És ezen belül is Pai egy olyan kincs, ahova nagyon remélem, egyszer még visszatérek.
A bejegyzésben található összes kép saját tartalom, ha bármelyik képet szeretnéd felhasználni, kérlek, azt írásban mindenképpen jelezd felém.
Kommentek